„És senki sem tölt új bort régi tömlőkbe; különben az új bor a tömlőket szétszakítja, a bor is kiömlik, a tömlők is elpusztulnak; hanem az új bort új tömlőkbe kell tölteni.” (Mk 2:22)
Szükségünk van arra, hogy elménket Krisztus töltse be folyamatosan, kiűzve onnan az önzést és a bűnt. Amikor Krisztus eljött a világba, a zsidó vezetőket annyira áthatotta a farizeizmus, hogy nem tudták befogadni az ő tanításait. Jézus az összeszáradt borostömlőkhöz hasonlította őket, melyek nem alkalmasak a szőlőtő új termésének befogadására. Jézusnak új tömlőket kellett találnia, melybe királyságának új borát tölthette. Ezért fordult el a farizeusoktól és választotta ki a galileai szegény halászokat. Jézus a világ legnagyobb tanítója. Ő embereket választott ki, akiket ki tudott képezni, akik az ő ajkáról hallották a tanítást, és akiket el is tudott küldeni; és így van ez egészen napjainkig. Így Szentlelke és Igéje által téged is ki tud képezni az ő munkájára.
Amint száműzöd elmédből a hiúságot és a léhaságot, Isten azonnal betölti az űrt azzal, amit vágyik adni neked: a Szentlélekkel. Akkor a szíved jó kincseiből jó dolgokat fogsz előhozni: a gondolatok gyöngyszemeit, melyeket amikor majd mások megkapnak, dicsőíteni fogják Istent. Akkor gondolataid nem önmagadra fognak összpontosulni, nem fogod magadat mutogatni, nem fogod magad megjátszani; hanem gondolataid és minden vonzalmad központja Krisztus lesz, és majd átsugárzod másokra a fényt, mely az Igazság Napsugarából áradt rád.
Krisztus hív: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék.” (Jn 7:37) Kimerítetted ezt a forrást? Nem, mert kimeríthetetlen. Amikor érzed, hogy szükséged van rá, azonnal ihatsz, újra és újra. A forrás mindig csörgedezik. És ha egyszer már ittál abból a forrásból, nem fogod többé keresni e világ repedezett kútjait, hogy azokból oltsad szomjadat; nem azt fogod nézni, hogyan találhatod meg a legtöbb élvezetet, szórakozást, mókát és mulatságot. Nem, mert ittál abból a forrásból, mely Isten városának lakóit boldoggá teszi. Akkor örömöd teljes lesz; mert Krisztus, a dicsőség reménysége fog élni benned. (Review and Herald, 1892. március 15.)