Az Úr megóvja gyermekeit

„Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt, vele vagyok háborúságában: megmentem és megdicsőítem őt.” (Zsolt 91,15)
„Isten népe sem menekül meg a szenvedéstől. Üldözni és sanyargatni fogják az Úr követőit, nélkülözni és éhezni fognak, de nem pusztulnak el… Mégis az lesz várható, hogy Isten népe ekkor vérével pecsételi meg bizonyságtevését, akárcsak az előtte járó mártírok. Ők maguk is attól tartanak, hogy az Úr nem óvja meg őket ellenségeik gyilkos kezétől. Félelem és gyötrelem ideje ez. Éjjel és nappal szabadulásért kiáltanak Istenhez.
A korszakokon áttekintő Isten a döntő órákban gyermekeire irányítja figyelmét, akik ellen a földi hatalmasságok fellépnek, és akik mint a száműzött foglyok, attól félnek, hogy halálra éheztetik vagy megölik őket. De a szent Isten, aki Izráel előtt szétválasztotta a Vörös-tengert, meg fogja mutatni hatalmát, és kiszabadítja gyermekeit. »Azon a napon, ezt mondja a Seregek Ura, amelyet én szerzek, tulajdonommá lesznek, és kedvezek nékik, amint ki-ki kedvez a maga fi ának, aki szolgálja őt.« (Mal 3,17) Ha Krisztus hű tanúinak vére ekkor hullana, az nem volna Isten aratására gyümölcsöt termő magvetés, miként a mártírok vére volt. Hű bizonyságtevésük már senkit sem győzne meg az igazságról, mert a kérlelhetetlen szív addig taszította el magától a kegyelem hullámait, amíg azok nem tértek többé vissza.
A sötétség fejedelmének diadala lenne, ha az igazakat megölnék ellenségeik.
Ezt mondja a zsoltáros: »Bizony elrejt engem az Ő hajlékában a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében.« (Zsolt 27,5) Krisztus pedig ezt mondta: »Menj be, népem, menj be szobáidba, míg elmúlik a bús harag! Mert ímé az Úr kijő helyéről, hogy meglátogassa a föld lakóinak álnokságát. « (Ésa 26,20–21) Dicső lesz azoknak a szabadulása, akik türelmesen várták Krisztust, és akiknek a neve be van írva az élet könyvébe.” (A nagy küzdelem, 629–630., 634. o., Korszakok nyomában, 559–560., 563–564. o.)