Hangozzék fel a figyelmeztetés!

„Minden útjaidban megismered Őt; akkor Ő igazgatja a te útjaidat.” (Péld 3,6)
„Minden utunkban megláthatjuk Istent, aki vezeti lépteinket. Forduljunk Igéjéhez alázatos szívvel, kérjünk tanácsot Tőle, és adjuk át neki akaratunkat. Isten nélkül semmit sem cselekedhetünk.
Legfőbb okunk a szombati nyugalomnap megbecsülésére és védelmezésére, hogy a szombat az a jel, amely megkülönbözteti Isten népét a világtól.
A világ által semmibe vett parancsolatot Isten népe – éppen a világ magatartása miatt – különösen tiszteli. Amikor a hitetlenek elvetik Isten Igéjét, hűséges Kálebekre van szükség, akik hittel tesznek eleget feladataiknak. Nem kérkednek, és nem ingatja meg őket a rágalmazás. A hitetlen kémek készen álltak Káleb meggyilkolására, aki látta a követ a hamis hírt hozók kezében, de ez sem riasztotta el. Üzenete volt, és azt át is adta. Isten hűséges szolgái ma is ugyanezt a lelkületet tanúsítják.
A zsoltáros így szól: »Itt az ideje, hogy az Úr cselekedjék; megrontották a Te törvényedet. Inkább szeretem azért a Te parancsolataidat, mint az aranyat, mint a legtisztább aranyat.” (Zsolt 119,126–127) Amikor az emberek szorosan haladnak Krisztus oldalán, amikor Krisztus lakozik szívükben hit által, akkor Isten parancsolatai iránt érzett szeretetük annak arányában növekszik, amilyen megvetést tanúsít a világ a szent rendelkezésekkel szemben.
Ekkor írásban és szóban egyaránt az emberek elé kell tárni a szombat igazságát. Amikor megvetik a negyedik parancsolatot és annak megtartóit, a hűségesek látni fogják, hogy eljött az idő: ne rejtsék el, hanem magasztalják fel Jahve törvényét. Ki fogják bontani a zászlót, melyen a harmadik angyal üzenete, Isten parancsolatai és Jézus hite látható.
A Jézus Krisztus parancsolatait megtartók, az igazság hívei még hallgatásukkal se hagyják jóvá a törvényszegés titkos bűnét. Soha ne szűnjenek meg hangoztatni a fi gyelmeztetést… Ne rejtsük el, ne tagadjuk le, ne álcázzuk az igazságot, hanem valljuk meg és hirdessük bátran!” (Selected Messages II., 369–370. o., Szemelvények Ellen G. White írásaiból II., 350–351. o.)