„Avagy elfeledkezett-e könyörülni az Úr? Avagy elzárta-e haragjában az ő irgalmát? És mondtam: Ez az én gyengeségem!… De megemlékezem az esztendőkről, amikor az Úr jobb keze hatalmasan cselekedett.” (Zsolt. 77:10–12)
„Amikor Dávid az élet nehézségeiről és veszélyeiről gondolkodott (a 77. zsoltár tanúsága szerint), ezek oly fenyegetőnek tűntek, hogy az az érzés kezdte gyötörni, hogy Isten elhagyta őt. Olyan éles fényben látta bűneit, hogy felkiáltott:
»Avagy mindörökké elvet-e az Úr?…« (8. vers). Amint kesergett és imádkozott, egyre világosabb látást nyert Isten jelleméről és tulajdonságairól. Arra a meggyőződésre jutott, hogy amikor előzőleg annyira kétségbeesett – elsősorban a saját bűnei miatt – csak egyoldalúan látta Isten igazságát és szigorúságát.
Elvetette tehát magától csüggedt gondolatait és érzéseit, úgy, mint amelyek lelki erőtlensége, tudatlansága és fizikai gyengesége következményei voltak, amelyekkel szégyent hozott Isten nevére. Megújult hittel kiáltotta: »Ez az én gyengeségem csupán! De megemlékezem az esztendőkről, amikor a Magasságos jobbkeze cselekedett!«… Emlékezetébe idézte, hogy Isten mit cselekedett Izráelért… Hitét szilárdan Istenbe vetette, megerősödött és fellbátorodott…Elhatározta, hogy ezentúl nem fog olyan gyorsan emberi ítéletet mondani, nem fog elcsüggedni és nem veti bele magát a reménytelen kétségbeesésbe.
Lelke bátorságot vett, amint Isten jellemét szemlélte, az ő hosszútűrését, mindent felülmúló nagyságát és kegyelmét, és látta azt, hogy munkáiban és csodáiban senki és semmi sem korlátozhatja őt.” (1896. 4. sz. kézirat)