„És abban az időben felkél Mihály, a nagy fejedelem, aki a te néped fiaiért áll, mert nyomorúságos idő lesz, amilyen nem volt attól fogva, hogy nép kezdett lenni, mindezideig. És abban az időben megszabadul a te
néped; aki csak beírva találtatik a könyvben.” (Dán 12:1)
Amint Krisztus testének tagjai közelednek a végső konfliktushoz, „a Jákób szorongattatásának idejéhez”, felnőnek Krisztushoz, és nagy mértékben részesülnek Lelkéből. Ahogy a harmadik üzenet hangos kiáltássá növekszik, ahogy a befejező munkát hatalmas erő és dicsőség kíséri, Isten hűséges népe részt kap ebből a dicsőségből. A késői eső az, ami újraéleszti és megerősíti őket, hogy a nehézségek idejét átvészeljék. Arcukon ragyog a harmadik angyalt kísérő dicső fény.
Láttam, hogy Isten csodálatos módon őrzi meg népét a szorongattatás idején. Ahogy Jézus a kertben, haláltusájában kiöntötte lelkét, úgy ők is éjjel és nappal őszintén fognak kiáltani a szabadulásért, haláltusájukat vívni. A rendeletet kiadják, hogy a negyedik parancsolat szombatja helyett tiszteljék a hét első napját, különben életüket vesztik.
De ők nem engednek. Nem tiporják lábbal az Úr szombatját és nem tisztelik a pápaság intézményét. Sátán serege és a gonosz emberek körülkerítik és szorongatják őket, s úgy tűnik, nincs számukra kiút. A gonoszok ünneplése és vígságuk közepette azonban a leghangosabb mennydörgéshez hasonló dübörgések sorozata hallatszik. A menny teljesen elsötétült és csak a félelmetes dicsőség sugárzó fénye világít, amikor Isten szent lakhelyéről kiereszti hangját. A föld alapjai megrendülnek; az épületek meginognak, és hatalmas robajjal leomlanak.
A tenger buzog, mint a fazékban fövő víz, és az egész földet borzalmas remegés rázza meg. Az igazak haláltusája véget ér és boldogan, felszabadultan suttogják: „Megszabadultunk, ez Isten hangja.” Tiszteletteljes hódolattal hallgatják a szavakat, amit Isten hangja mond. (Testimonies, 1. kötet, 353-354. oldal)
Ellen G. White