„Azért beszólítván őket, megparancsolák nékik, hogy teljességgel ne
szóljanak és ne tanítsanak a Jézus nevében. Péter és János pedig felelvén,
mondának nékik: Vajon igaz dolog-é Isten előtt, rátok hallgatnunk
inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg! Mert nem tehetjük, hogy amiket
láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk.” (ApCsel 4:18-20)
A Szentlélek ígérete volt a legfényesebb reménység, legerősebb vigasztalás, amit Jézus mennybe való felemeltetésekor tanítványaira hagyhatott. Isten Szavának igazságait eltemették a félremagyarázások szeméthalmazai; az emberi mondásokat, a halandó emberi kijelentéseket az Élő Isten szava fölé helyezték. A tanítványok a Szentlélek megvilágító ereje által elválasztották az igazságot a hamis tanításoktól, és átnyújtották az embereknek az élet igéit.
Gyakran azért utasítják vissza a Szentlelket, mert váratlan módon érkezik. A zsidó papok és elöljárók előtt bizonyítékra bizonyítékot halmozva állt, hogy az apostolok isteni ihletés alatt szóltak és tevékenykedtek, mégis határozottan ellenálltak az igazság üzenetének. Krisztus nem úgy jött el, amint azt várták, és bár időnként meg voltak győződve arról is, hogy Ő az Istennek Fia, mégis elnyomták ezt a meggyőződést, és még elvakultabbak és megátalkodottabbak lettek, mint azelőtt voltak. Megfeszítették Krisztust, ám ő kegyelmének mégis újabb bizonyítékát adta a tanítványok munkája által. Elküldte szolgáit, hogy megmondja nekik, mit tettek, és még a félelmetes vád ellenére is – miszerint ők megölték az élet fejedelmét – újabb felhívást adott nekik a megtérésre. Ám a zsidó tanítók biztonságban érezték magukat saját igazságukban, és nem voltak arra felkészülve, hogy elismerjék azt, hogy azok az emberek, akik elmarasztalták őket Krisztus keresztre feszítéséért, a Szentlélek irányítása alatt szólnak.
Isten haragja véletlenül sem azért ér valakit, mert valamilyen bűnt követett el, hanem azért, mert önkéntes választása alapján azt szándékosan tovább is folytatja, megismétli a múlt bűneit a kapott világosság és bizonyítékok ellenére is. Ha a zsidó vezetők elismerték volna ezt, megbocsátást nyertek volna, ám ők határozottan ellenálltak. Hasonlóképpen a bűnös is állandó ellenkezésével eljuthat odáig, ahol csak az ellenállást ismeri és semmi mást. (Signs of the Times, 1899. szeptember 27.)
Ellen G. White