„Bizonyára igazért is alig hal meg valaki, ám a jóért talán csak meg merne halni még valaki. Isten pedig a mi hozzánk való szeretetét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt.” (Rm. 5:7–8)
„Elérkezett a félelmetes pillanat, amelytől a világ sorsa függött. A mérlegen az emberiség sorsa ingadozott. Krisztus még e percben is visszautasíthatta volna a bűnös emberiségnek szánt kelyhet. Még nem volt késő! Még mindig letörölhette volna forró homlokáról a véres verítéket, és még mindig pusztulni hagyhatta volna az embert istentelenségében. Még mindig mondhatta volna: Viselje a törvényszegő bűnének következményét, én visszamegyek mennyei Atyámhoz. Kiissza-e vajon Isten Fia a megaláztatás és a haláltusa keserű poharát? Elszenvedi-e az ártatlan a bűn átkának következményét, hogy a bűnöst megmentse? Reszketve hangzottak sápadt ajkairól e szavak: »Atyám, ha el nem múlhat tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod!« Háromszor imádkozott így Jézus, háromszor riadt vissza emberi természete az utolsó, mindent megkoronázó áldozathozataltól. Lelki szemei előtt még egyszer elvonult az emberiség történelme. Látta a bűnös sorsát, ha magára hagyná, látta az ember tehetetlenségét, a bűn hatalmát. Elébe tárult az elítélt világ nyomorúsága és jajszava. Szemlélte a világ fenyegető végzetét, és döntött: megmenti az embert, bármilyen áron is. Elfogadja a vérkeresztséget, hogy veszendő emberek örök életet nyerhessenek.” (Jézus élete, A Gecsemáné c. fejezetből)