„Minthogy megszabadítottad lelkemet a haláltól, szemeimet a könnyhullatástól és lábamat az eleséstől, az Úr orcája előtt fogok járni az élőknek földjén… Mivel fi zessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért?” (Zsolt. 116:8–9, 12)
„A tanítványok… szerették a Megváltót. Azonban nem értékelték helyesen csodálatos jellemét. Ha felismerték volna, hogy mit tett értük, érezték volna, hogy semmi sem pazarlás, amit neki nyújtanak… Krisztus értékeli a szívből jövő fi gyelmesség kifejezéseit… Örült annak, hogy Mária (a bethániai Mária) őszintén kívánta cselekedni Urának akaratát.* Mária tette azt a tanítást hordozta, hogy Krisztusnak örömet szerezne, ha kifejeznék iránta érzett hálájukat és szeretetüket. Ő mindent megjelentett a tanítványainak, de nem ismerték fel, hogy hamarosan elvétetik tőlük…
Méltatlankodva kiejtett szavaik: »Mire való ez a tékozlás?« élénken rajzolták Krisztus elé a valaha hozott legnagyobb áldozatot, önmaga odaajándékozását az elveszett világért. Az Úr oly bőkezűen bánt az emberi családdal, hogy nem lehet azt mondani, még valami többet is tehetett volna. Isten az egész mennyet odaadta nekünk Jézus odaajándékozásával. Emberi szemszögből nézve az ilyen áldozat indokolatlan tékozlás.
Emberi okoskodás szerint az üdvösség egész terve a kegyelem és a lelki javak tékozlása, hiszen megvalósulása során mindenütt önmegtagadással és teljes szívből hozott áldozattal találkozunk…
Az egész mennyei sereg joggal kiálthatna fel: Mire való ez a nagy tékozlás?” (Jézus élete, Vacsora Simon házában c. fejezetből) * A történetet lásd Mt. 26. fejezetében.