„Ő pedig mondta nékik: Jertek el csupán ti magatok valamely puszta helyre és pihenjetek meg egy kevéssé…” (Mk. 6:31)
„Munkájuk eredményét látva, a tanítványok abba a veszélybe kerültek, hogy sikereiket saját érdemeiknek tulajdonítják, és ezáltal a lelki gőg bűnébe esnek… Meg kellett tanulniuk, hogy az eredményt hozó erő nem őbennük, hanem Istenben rejlik. Mint Mózesnek a Sínai pusztájában, Dávidnak Júdea hegyein, vagy Illésnek a Kérith patakjánál, úgy a tanítványoknak is el kellett vonulniuk tevékenységük színhelyéről. Szükségük volt a Jézussal való együttlétre, a természet csendjére, ahol elmélyedhettek…
A rabbik életszemlélete szerint a vallásosság lényege: a szorgos tevékenység… Ugyanez a tévedés ma is jellemző. Ha a keresztény ember buzgón tevékenykedik, és Istenért végzett munkája eredményes, ott leselkedik a veszély, hogy mindjobban az emberi tervekben és módszerekben bízik. Kevesebbet imádkozik, és kevésbé gyakorolja a hitet… Megszűnik benne az Istentől való függés érzése, és tevékenysége lesz üdvözülésének hajtóereje. Pedig arra van szükségünk, hogy állandóan Jézusra tekintsünk, és felismerjük, hogy egyedül az ő ereje biztosítja az eredményt… Csakis az a keresztény szolgálat hoz maradandó áldást, amelyet sok-sok ima és Krisztus érdeme szentel meg.” (Jézus élete, „Jertek, pihenjetek meg egy kevéssé!” c. fejezetből)