„De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (1Kor 15:57)
A keresztényi élet állandó konfliktus, egy harc, egy menetelés. Minden engedelmes tett, minden önmegtagadó cselekedet, minden hősiesen kiállott próba, minden kísértéssel szembeni ellenállás, minden elért győzelem, egy-egy lépés az örök győzelem felé való menetelésben.
Van remény az ember számára. Krisztus azt mondja: „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében.” (Jel 3:21) De sohase felejtsük el, hogy a magunk erejéből tett erőfeszítéseink teljességgel elégtelenek. A mi erőnk gyengeség; a mi ítéletünk balgaság.
Csakis a Győző nevében és az ő ereje által győzhetünk. Amikor ránk nehezednek a kísértések, amikor egy-egy keresztényietlen kívánság próbál uralomra törni bennünk, Krisztus nevében forró és könyörgő imával jöjjünk mennyei Atyánkhoz. Ez mennyei segítséget hoz. A Megváltó nevében elnyerhetjük a győzelmet.
Amikor a bűn lényegét meglátva, erőtlenül hullunk a kereszt elé, bűnbocsánatot és erőt kérve, akkor imánk meghallgatásra és válaszra talál. Akik Krisztus nevében tárják kéréseiket Isten elé, sohasem utasíttatnak vissza. Az Úr ezt mondja: „aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem.” (Jn 6:37) „Odafordult a gyámoltalanok imádsága felé.” (Zsolt 102:18) Segítségünk attól jön, aki mindent a kezében tart. A békesség, amit Ő küld, szeretetének biztosítéka.
Semmi sem gyámoltalanabb és mégis legyőzhetetlenebb annál a léleknél, aki érzi kicsinységét, semmi voltát, ám teljességgel a megfeszített és feltámadt Megváltó érdemeibe veti bizalmát. Isten a menny összes angyalát elküldené annak segítségére, aki teljes bizalmát Krisztusba vetette, mintsem hagyná, hogy a kísértésben elessék.
Ha Krisztust választjuk vezetőnknek, ő biztonsággal vezet minket a keskeny úton. Az út tövises és rögös, meredek és veszélyes lehet; jobbról és balról szakadékok tátonghatnak.
Sokszor elcsigázva, pihenésre vágynunk, de kimerülten is tovább kell harcolnunk; ám Krisztussal, vezetőnkkel nem fogjuk a mennybe vezető utat eltéveszteni. (Signs of the Times, 1902. október 29.)
Ellen G. White