„Engedének azért néki; és miután előszólították az apostolokat, megveretvén,
megparancsolák, hogy a Jézus nevében ne szóljanak, és
elbocsáták őket. Ők annakokáért örömmel menének el a tanács elől,
hogy méltókká tétettek arra, hogy az ő nevéért gyalázattal illettessenek.”
(ApCsel 5:40-41)
Amikor Isten indítja a szíveket, hogy Jézushoz vonja, úgy tűnik, mintha egy átalakító erő szállna rájuk, és hisznek és átadják magukat Isten Lelke befolyásának. De ha nem ápolják az Istentől adott drága győzelmet, ha engedik, hogy a régi szokások és cselekedetek újraéledjenek, ha szórakozást vagy világi fényűzést engednek meg maguknak, ha elhanyagolják az imádkozást és abbahagyják a gonosszal szembeni ellenállást, akkor engedni fognak Sátán kísértéseinek, aki rá fogja bírni őket arra, hogy kezdjenek kételkedni előző tapasztalatuk valódiságában. Rájönnek arra, hogy erkölcsi erejük csekély, és Sátán azt sugallja, hogy számukra haszontalan próbálkozni a keresztényi
élettel. Ezt mondja: „Az a tapasztalat, amiről azt gondoltad, hogy Istentől van, nem volt más egy futó érzelemnél és benyomásnál.”
Azonnal, amint az ember foglalkozni kezd a gonosznak ezekkel a gondolataival, kezdenek azok hihetőknek tűnni. Még azok közül is egyesek, akiknek ezt jobban kellene tudni – akik az Isten munkájában hosszabb tapasztalattal bírnak – Sátán sugalmazásai mellé állnak és kiűzik lelkükből a Szentlelket. Némelyek észrevétlenül kerülnek ebbe a helyzetbe, de rögtön magukhoz térnek, mihelyt felismerik állapotukat; de vannak olyanok is, akik továbbra is ellenállnak a Szentléleknek egészen addig, míg az ellenállás erényként tűnik fel előttük.
Veszélyes dolog a Szentlélek megnyilatkozásában kételkedni; mert ha Ő a kétely tárgya, nincs más erő, Aki a szívet alakítsa. Akik a Szentlélek munkáját emberi ténykedésként fogják fel, és azt mondják, hogy egy meghatározhatatlan befolyás eredményével állnak szemben, azok elvágják az összeköttetést az áldás forrása felé. (Review and Herald, 1894. február 13.)
Ellen G. White