„Kicsoda a vak, ha nem az én szolgám, és olyan süket, mint az én követem, akit elbocsátok? Ki olyan vak, mint a békességgel megajándékozott, és olyan vak, mint az Úr szolgája?” (Ésa. 42:19)
„Nem illő dolog, hogy azok, akiktől Jézusnak oly sokat kell elviselnie eleséseik és torz vonásaik miatt, állandóan azokon a bántásokon, valós vagy vélt sérelmeken rágódjanak, amelyeket mások okoztak nekik. És mégis, vannak olyanok, akik állandóan gyanakvó töprengésekkel telnek el, hogy vajon mások hogyan viszonyulnak hozzájuk. Sérelmet és megbántást látnak ott is, ahol ilyen szándékról szó sincs. Mindez Sátán munkája az emberi szívben.
Ha szívünk telve lesz azzal a szeretettel, amely nem gondol gonoszt, akkor nem arra fogunk ügyelni, hogy észrevegyük mindazokat a barátságtalan és bántó megnyilatkozásokat, amelyeknek esetleg tárgyai lehetünk. Isten azt akarja, hogy az ő szeretete zárja be szemünket, fülünket és szívünket mindenfajta provokációval szemben, és azokkal a sugalmazásokkal szemben is, amelyekkel Sátán kívánná betölteni elménket. Nemes fenség van a hallgatásban, amelyet valaki az őt érő gonosz feltételezésekkel vagy akár durva bántásokkal szemben tanúsít. Aki uralkodik a maga lelkén, erősebb a királyoknál és hódító vezéreknél… A keresztény előzékeny, szívélyes, türelmes és alázatos lesz, de ugyanakkor bátor és szilárd az igazsághoz való ragaszkodás tekintetében, a Jézus Krisztus nevében.” (1887. 24. sz. kézirat)