„És körüljárja vala Jézus a városokat mind, és a falvakat, tanítván azoknak zsinagógáiban, és hirdetvén az Isten országának evangéliumát, és gyógyítván mindenféle betegséget és mindenféle erőtlenséget a nép között. Mikor pedig látta vala a sokaságot, könyörületességre indula rajtok, mert el voltak gyötörve és szétszórva, mint a pásztor nélkül való juhok.” (Mt 9:35-36)
Az Úr szüntelenül végezte a szeretetszolgálatot, így az evangélium minden munkásának is ezt kellene tennie. Követeivé nevezett ki bennünket, hogy művét továbbvigyük a földön. Minden hűséges, önfeláldozó munkás megkapta megbízatását: „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek.” (Mk 16:15)
Olvassátok el figyelmesen az Új Testamentum utasításait! Például szolgál az, ahogyan a Nagy Tanító vezette tanítványait. Ezt kell követnünk gyógyító szolgálatunkban. De vajon követjük-e ezt a példát? Az üdvösség örömüzenetét kellene hirdetnünk minden faluban és városban. De hol vannak a munkások? Isten nevében kérdezem: Hol vannak a munkások, akik együtt dolgoznak Istennel?
Csakis a szükségben szenvedők iránt érzett önzetlen érdeklődés tudja gyakorlatban bemutatni az evangélium igazságát. „Ha pedig az atyafiak, férfiak vagy nők, mezítelenek, és szűkölködnek mindennapi eledel nélkül, és azt mondja nékik valaki tiközületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg és lakjatok jól; de nem adjátok meg nékik, amikre szüksége van a testnek; mi annak a haszna?” (Jak 2:15-17) „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” (1Kor 13:13)
Az evangélium hirdetésében a prédikálás csak egy eszköz a sok közül. Ide tartozik még a tudatlanok tanítása, a csüggedők felemelése, a betegek meggyógyítása. Az emberi szónak is ki kell vennie részét Isten művéből. A kedves, együttérző, szeretetteljes szavak bizonyságot tesznek az igazságról. Az őszinte, szívből jövő imák közel hozzák az angyalokat.
Az evangélium hirdetése a világon az a feladat, melyet Isten adott azoknak, akik az Ő nevében munkálkodnak. Krisztus munkatársaivá kell lenniük, és hirdetniük kell kedves lényét, együttérző szeretetét azoknak, akik bármikor elveszhetnek. (Review and Herald, 1902. március 4.)
Ellen G. White